(A Kortárs Alapítvány kiadása)
ISBN 978-615-80561-0-6
kartonált, ragasztókötött
117*200 mm, 272 oldal

Gérecz Attila költő és szabadságharcos rövid, ám mozgalmas életét (1929–1956) évtizedekig hallgatás övezte, így az utókor sok félreértést, téves adatot és legendaszerűen homályos ismeretet örökölt róla. Már huszonegy évesen börtönbe kerül politikai fogolyként. Vácról a Dunát átúszva sikerül megszöknie ’54 tavaszán; elkapják, majd újra lecsukják. A forradalmárok szabadítják ki ’ 56 őszén, egy hétre rá teríti le egy szovjet tank géppuskasorozata a pesti utcán, huszonhét évesen.
A váci börtönben, a „Füveskertiek” költőcsoportjában érlelődött költői életműve. Ennek vizsgálatát, értelmezését és életrajzának tüzetes rekonstruálását tűzte ki Hajnal Géza, átvizsgálva a levéltárak rendőrségi és peranyagait, titkosszolgálati iratait, kérdezve a még élő kortársakat, kutatva a svájci Gérecz-hagyatékot és minden fellelhető forrást.

A könyv megjelenését az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta

A könyv megrendelhető a Kortárs Kiadó honlapján

Részletek Hajnal Géza: A Gérecz-hagyaték. Előmunkálatok a nagymonográfiához című könyvéből

Bevezetés, avagy miért nem hagy nyugodni Gérecz Attila?

Sok évtizedes hagyománya van a Duna-menti mérőtáborozásnak. Klimm Mihály professzor az 1800-as évek végén saját telkét felajánlva alapította Nagymaroson az első mérőtelepet a mindenkori magyar vízmérnökképzés javára. A telep a rendszerváltozás napjaiban egy telekcsere folytán Gödre költözött. Ősfás, gyönyörű park, kisebb épületekkel, sólyapályával. Egyetemistaként meghatározó élményem volt ez a tábor, ám a vizes tudományok határterületein evezve majd’ húsz évre távolabb kerültem tőle. A nyárból korábban két hónapot, jelenleg néhány hetet kihasító vízmérnöki mérőgyakorlat vezetője lettem nyolc évvel ezelőtt. A turnusokban érkező hallgatók és fiatal kollégák irányítása mellett a nélkülözhetetlen technikai személyzet (gépkocsi- és motorcsónak-vezetők, tanszéki mérnökök) és néhány tapasztaltabb, nálam idősebb oktató eligazítása is a feladatommá vált. Nem volt csoda, hogy utóbbiak a visszatérőt kóstolgatták, ugratták a mérések szüneteiben, ebédnél vagy az esti sétákon. A történetek erejét szoktam segítségül hívni, amikor nincs mese (pont arról írok, hogy van!), helyt kell állni. Egy padon ültünk legalább negyedmagammal a déli napsütésben a gödi rézsűn, s még ketten-hárman ácsorogtak körülöttünk. A rezgő levegőben lustán terült elénk a Szentendrei-sziget, s távol a Pilis csúcsai. A kibúvó szürke felhőkből kapunk-e esőt délután a Dunán, ez volt a téma, mikor beugrott Gérecz Attila szökése. Bennem mélyen élt, a többiek még nem hallottak róla, s így a történet ereje mindenkit magával ragadott. Engem elfogadtak táborvezetőnek, s néhányan utánakerestek a költő műveinek. Bátran meséltem eztán apám börtönélményeiről, aki Géreczcel egy időben, ám más helyszíneken raboskodott, s csak apja, az iskolateremtő történészprofesszor, Hajnal István[1] haldoklásának köszönhette a forradalom előtti szabadulását, vagy meséltem a Recskről hat társával megpattanó Michnay Gyuláról,[2] akinek egyedüliként sikerült átjutnia a vasfüggönyön.

S noha Gérecz egykori rab- és költőtársa, Kárpáti Kamil[3] kérlelhetetlen következetességgel követeli költőnk helyét a magyar líra trónusán, valamiért még könnyen elmesélhető szökési történetét sem sikerült eljuttatni a köztudatba, nemhogy művészetének egyedülállóságát. Évről évre újra előjön Gérecz Gödön; ha délnek hajózunk, Dunakeszinek, szülővárosának partjait nyaldossák a motorunk keltette hullámok, ha meg északnak, ott tornyosul időtlenül a váci börtön. Ott vagyok két tűz között. Nem hagyott nyugodni a költő, verseit olvasgatva egy méltatlanul elfeledett grandiózus művész és egy teljesen normális ember állt elém. S egyszerre világosan láttam rokonságát Ottlik Gézával. Azzal az Ottlikkal, akit tényleg atyai barátunkként olvasunk eszmélésünk óta (az én nemzedékemnek az Iskola a határon olyan, mint az eggyel előttünk járóknak Hašek Švejkje, és apáméknak a Huckleberry Finn kalandjai), akinek minden sora vigasztal és megerősít, akit elismer az irodalomtudomány és az írótársadalom, és aki bekerült a kánonba. Nem tudom, hogy verset vagy prózát olvasunk-e kevésbé; úgy sejtem előbbit, ez is lehet oka a méltatlan feledésnek. És Gérecz atyai baráttá sem tud válni, mert annyira fiatal. Ott szalad huszonhét évesen, puskával a kezében 1956. november hetedikén, fél órával alkonyat előtt a Dohány utcában, s hiába teríti le a sorozatlövés, mégis él. Ahogy Petőfi és Radnóti, akikkel a legtöbben hasonlítják. A költők korán, a prózaírók későn halnak. Ilyen a munkájuk természete.

Géreczet Ottlikkal hasonlító dolgozatomat Szentmártoni János[4] biztatására elküldtem Kárpáti Kamilnak, aki rövid időn belül hosszú levélben válaszolt. Örömmel vette, hogy a „mérnöki kar” részéről is érdeklődés mutatkozik költőtársa iránt, megsüvegelte az Ottlikkal hasonlítás ötletét, ugyanakkor nem mulasztotta el megdorgálni az irodalomtörténészi kart, hogy immár hatvan éve nem tesznek semmit Attiláért,[5] s gyors megjelenését ígérte munkámnak kiadásra

váró antológiájukban. Egy feltétellel: ha kijavítom dolgozatom általa jelölt hibáit. A 23 (!) pontban részletesen kivesézett pontatlanságok, hiányosságok jó részével kénytelen voltam egyetérteni. Többször a lelkesedéstől fűtve túlzásba estem (Géreczet az agyonhallgatás mellett a heroizálás is mindvégig elkíséri, erről még bőven lesz szó), vagy elnagyoltam részleteket, de volt néhány pont, melyet egyáltalán nem értettem. A megjelenés lehetősége azonban elbódított, így szolgai módon mindenben megfeleltem a kiadó kérésének, s a dolgozat annak rendje és módja szerint meg is jelent.[6] Ám újabb és újabb kérdések merültek fel bennem, miközben megvásároltam és végigolvastam a Stádium Kiadó összes Gérecz Attiláról szóló kiadványát,[7] egyet, a legvastagabbat[8] Kárpáti Kamil ajándékba küldte el nekem. Mindennek a végére nem csökkent, hanem csak fokozódott kíváncsiságom. Milyen volt Gérecz gyerekkora? Mikor és miért költöztek Budapestre? Hogyan lett alig egy év alatt öttusa-válogatott? Miért tartóztatták le? Mi történt vele 1950 és ’54 között? Kik segítették szökésekor? Valóságos személy-e Margit, Magda és Dénes? Milyen börtönlázadást akadályozott meg Márianosztrán? Maradt-e fönn kézirata? És mondjuk a Kenyéren és vízen című versében „fájdalmon” vagy „fájdalom” szó szerepelt eredetileg?

Ez csak a töredéke volt a feltehető kérdéseknek,[9] s ezeknek is csak egy részét küldtem el Kárpátinak, aki azonban érdemben már nem válaszolt. Nem tudtam mire vélni a dolgot (ma már tudom, s a könyv végére el is árulom), s nem volt más választásom, belevágtam hát a Gérecz-kutatásba. Vén fejjel és másodszorra álltam neki doktorizni, a Műegyetem után ezúttal a Pázmányon, így teremtve alkalmat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (a továbbiakban ÁBTL) való könnyített mozgásra, az irodalmi „gyütt-ment” státuszból a hivatalos irodalmárrá válásra, illetve kiváló tanáraim kapcsolatrendszerét felhasználva Gérecz életében fontos szerepet játszó személyek felkutatására. (A későbbre tervezett kritikai kiadás előkészítéséről nem is beszélve!)

Azon túl, hogy Kárpáti Kamil nem válaszolt a kérdéseimre, volt még egy bökkenő. A 23 pontos hibajegyzékéből a hatodik, melyben arra kért, felejtsem el Hiesz Győzőné Drechsel Máriát[10] (a továbbiakban H. Drechsel Mária). Húzzam ki a szövegemből, és többé ne is beszéljünk róla. Mint a rossz kisgyereknek, mikor kérik szülei, ne játsszék a tűzzel, úgy hatott rám Kárpáti kérése: persze hogy minden szálat megmozgattam, hogy eljuthassak a titokzatos hölgyhöz. Akit természetesen minden Gérecz-rajongó meg akar ismerni, s akinek a sugallata, áldása sok mindenen rajta van, ami Géreczről az elmúlt huszonöt évben megjelenhetett.[11] A Stádium Kiadó keménykötésű, többnyire szép kiállítású könyvhegyével szemben egy zsebkönyv méretű, puhakötésű, majdnem füzetnyi kis kötetecske az Így bocskorosan áll, részben H. Drechsel Mária szerkesztésében.[12] S még valami: ennek a kötetnek a tartalma fenn van a világhálón,[13] melynek jelentőségét a vitázó felek, s a hatvanon-hetvenen túli generáció nem nagyon érti (mily gyönyörű paradoxon, hogy a honlapot kiépítő és működtető Hiesz Győző, H. Drechsel Mária férje kilencvenegy évet is megélt),[14] annál inkább az ifjúság képviselői, akik ugyan versesköteteket jobbára nem vesznek a kezükbe, de olvasni kész hányaduk a neten bolyong folyvást. Magam, a két generáció közé szorulva, igyekszem mindenhonnan mindent elolvasni, s valahonnan – fogalmam sincs már honnan, valakitől ajándékba kaptuk?, vagy megvettem valamiért? – eredendően meg volt az Így bocskorosan kötet. (Onnan emlékeztem a csodával határos szökésre, amivel a gödi rézsűn elfogadtattam magam.) Szóval mielőtt játszani kezdtem volna a tűzzel, s felkerestem volna az ifjúkori szerelmest, összevetettem néhány passzust a kétféle kiadványban. A különbségeknek, illetve az Így bocskorosan hibáinak, hiányosságainak és egyéb „disznóságainak” Kárpáti Kamil külön kötetet szentelt,[15] legnagyobbrészt a versek filológiai kritikáját gyakorolva. Ám logikus felépítésű és minden részletre, vesszőre kiterjedő, a könyvecskét és szerkesztőit ízekre szedő munkájában átgaloppozott valamin, ami nekem is csak Gérecz szövegeinek sokszori elolvasás után tűnt fel: a prózai részeken. Mindegyik kiadvány tartalmazza ugyanis a rab költő Vácról 1955-ben kijuttatott levelét, illetve a szökését megéneklő, prózai betétekkel tűzdelt hosszúversét. S láss csodát, a kétféle kiadványban eltérő szövegeket olvashatunk! Mi lehet ennek az oka? A Gérecz-versek írásban és szóban is terjedtek országhatárokon és földrészeken át, természetes, hogy változatok keletkeztek. Na de a hosszú, egyszer megírt szövegnek hogyan lehetnek változatai? Ennyi kétellyel jutottam el többek személyes ajánlását bírva H. Drechsel Máriához, akinél a könyveken túli, valóságos világgal, Gérecz Attila életének tapintható részleteivel ismerkedhettem meg már rögtön az első találkozáskor, látva Attila leveleit, bibliáját, fényképeit. Rendszeresen vendégeskedhettünk feleségemmel Máriáéknál, alkalmanként négy-öt órát is eltöltve kéziratok böngészésével, dokumentumok vizsgálatával. Az idős házaspár kitüntető figyelme és kedvessége megtöbbszörözte erőmet a kutatás folytatásához.[16]

Nyilvánvalóvá vált az is a számomra, nem írhatok úgy Gérecz Attiláról, hogy megkerüljem, vagy átugorjam kamaszkori szerelme és egykori rabtársa között kialakult vitát. Igyekszem ebben mindvégig tényszerű maradni, és természetesen nem kívánok pálcát törni senki fölött – sok szenvedést átélt, nagyon idős emberekről van szó –, ugyanakkor ott lebeg előttem Gérecz kivételes igazságérzete, bátorsága és lovagiassága, ami nem teszi lehetővé, hogy bármit elhallgassak abból, amit mostani tudásom szerint igazságnak gondolok. Ezt kívánja a költő emléke, és az utókor is!

A megjelent kiadványokon túl fontos forrásaim voltak a még élő kortársak, illetve leszármazottaik, akik kivétel nélkül örömmel vették, hogy Géreczcel foglalkozom, a kötet végén név szerint mondok nekik köszönetet!

Ahogy már utaltam rá, szorgalmasan tanulmányoztam az ÁBTL dossziéit (több ezer oldalnyi, borzalmas minőségű, sokszor alig olvasható, gyatra helyesírású, tartalmában nemegyszer gyomorforgató és kétes valóságtartalmú szövegek ezek, egy szörnyű kor lenyomatai), s próbáltam kideríteni további tényszerű adatokat Géreczről, melyeket eddig nem, vagy máshogyan tudtunk.

Nem önmagában a titkosrendőrségi adatnyilvántartás és az ÁVH által feltételezett bűnügyek teszik nyomozáshoz hasonlóvá Gérecz kutatását, hanem az a szomorú tény, hogy nincsenek leszármazottak: Attila hatvan éve halott, testvérei majd’ hetven éve emigráltak, majd elhunytak, az 1977-ben elhunyt édesanya hagyatékának pedig egy jó része szőrén-szálán eltűnt.[17] Amit más családban nagyjából el tud mesélni egy testvér, egy fiú vagy éppen egy unoka, azt itt elsőre rejtve marad előlünk. Néhány levél, illetve az ÁBTL aktái (a kor – nem önkéntes alapon működő – facebook-rendszere) segítettek legalább azt összerakni, ki kivel állt kapcsolatban, ki kit ismert. Nemegyszer előfordult, hogy én magyaráztam nyolcvanon túli hölgyeknek és uraknak, hogy Attila honnan ismerte Tamási Alizt, Nemszila László hogy állt kapcsolatban Heintz Jánossal, stb. Történetünk szereplőinek többségét csak a már említett rossz minőségű szövegekből ismerhetem én is, soha nem láttam a fényképüket sem. Nem könnyítette a munkát a nehéz nevek sorozata sem, például Básthy, Doncsecz, Dlusztus, Pfitzner, mikor az ávós gépírókat már egy „cz” vagy egy „y” is számtalanszor megzavart. A dokumentumok szövegét mindvégig az eredeti helyesírással közlöm, hogy a Tisztelt Olvasók ezúton is képet kapjanak arról a mérhetetlen sötétségről, ami az ávós fejekben honolt. A félreismerésről meg még lesz szó a besúgók kapcsán…

A kapcsolati hálók bogozgatása közben történetfoszlányok rajzolódnak ki előttünk, de itt sem lehetünk biztosak a dolgunkban. A koncepciós pereknek éppen abban áll a lényege, hogy valamilyen valóságos alapra építenek hazugság-házakat, s megállapíthatatlan, hogy hol van a kijáratuk. A vallatók szándéka szerint megszületett kényszerű vallomásokból szerkesztett vádiratok rosszindulatú túlzásai éppúgy elhomályosítják tekintetünket, mint a már említett mítoszgyártás, melyet a kortársak jóindulata vagy éppen lelkiismeret-furdalása ösztönöz.

Ennyi magyarázkodás után álljon itt dióhéjban néhány adat azok közül, ami nyomozásaimból kiderült a költőről, s eddig minden kiadványban máshogyan szerepelt:

• Gérecz Attila letartóztatásakor nem Csepelen, hanem a Dózsa György úton dolgozott;
• nem vasesztergályosként, hanem szak- és tervtechnikusként;
• nem tizenöt, hanem tizenkét évre ítélték;
• a szökéséért nem három, csak két évet kapott;
• Vác előtt máshol is raboskodott;
• létezik a kockás füzet, melyben kézírásával szerepelnek a versei (egy részüket a költő, más részüket két rabtársa írta le, később kiderül, kik voltak a tettestársak);
• a forradalom napjaiban nem találkozott Tamási Áronnal a lakásán, és ezért ott nem fogalmazhattak közösen rádiónyilatkozatot.[18]

Jogos lehet a kérdés: fontos ezeket tudnunk ahhoz, hogy Gérecz Attila költészete fennmaradjon az utókor számára? Igen! Ugyanis Gérecz a klasszikus „énköltészet” legnagyobb alakjai közé tartozik, akinek élete és versei szerves egységet alkotnak. Mára sajnos elcsépelt, ugyanakkor vele kapcsolatban megkerülhetetlen fogalmak az etikusság és a hitelesség. Valóságos hős, a már említett, eredeti lovageszmény megtestesítője, akinek édesanyjához fűződő szerető fiúi viszonya, nőkért való rajongása és mély Isten-élménye az ávós börtönök celláinak mélyéről is sugárzó valóság, amit mai tizenéves olvasói is megéreznek. Így az ’56 Petőfijeként is emlegetett költő művészetének megértéséhez segítséget nyújthatnak életének mozaikszerűen összerakható darabkái, azzal együtt, hogy versei enélkül is érthetőek és elemezhetők. Jó példa erre Levél című művének összehasonlítása Kosztolányi Hajnali részegségével,[19] ahol Tarján Tamás Géreczen kívül vélhetően nem ismeri a költemény további szereplőit, mégis kitűnő és távlatos elemzést ad, ugyanakkor a versbéli Gyurka és a Levélben megszólított Éva nagyon fontos részévé válik a költő életének, akiknek azonosításával sokkal tisztábban láthatjuk azt a világot és azt a közeget, melyben Gérecz létezett, illetve létezhetett volna, ha szabadon él. Kárpáti Kamil munkáiban erős törekvést érzek arra, hogy a füveskerti költők[20] körét szűkítse, és valóban hat legtehetségesebb tagját emlegesse a társaságnak, miközben közülük többen is csak nagyon rövid időt tölthettek együtt, s ha nincs a börtön összehozó kényszere, valószínűleg soha nem barátkoznak egymással, eltérő világnézetük, családi hátterük stb. okán. Persze tudom, hogy ez teljesen történelmietlen felvetés, s nagyon hasonló jelenség figyelhető meg ’56 kapcsán is, ami aztán manifesztálódott az emigráció életében, ahol a „fasiszták” és a „kommunisták” folyton egymásnak feszültek.

Másik példám a hasonlítások közül József Attila Ódája, amit Gérecz Alkonyával kívánok összevetni. Előbbinél – bár igaz, hogy két verzióban – percre pontosan követhetjük az eseményeket: hány órakor látta meg József Attila a válófélben lévő Marton Mártát Lillafüreden, mettől meddig írta meg a verset, hogyan vette észre élettársa már Budapesten felöltője zsebében a papírköteget, mikor adta postára, és így tovább a végtelenségig. Az öngyilkossági kísérlettel fűszerezett történet megihlette Kosztolányit és Németh Andort, s a kávéházi élet állandó témájává vált. Baj ez? Nem.[21] Hasznos az utókor számára? Hasznos, mert rengeteget tanulhatunk ezáltal élet és művészet viszonyáról, illetve mindkettő rétegzettségéről, s akit csak a pletyka érdekel, az is jól szórakozhat. Ehhez képest Gérecznél még azt sem tudjuk megállapítani, kihez írta a gyönyörű Alkonyt, annyi nő dobogtatta meg mindig szerelmes szívét, s annyi nő szerette őt viszont, anélkül hogy módjuk lett volna egymáséi lenni, hiszen Attila felnőtt élete javát rabságban töltötte.

A tényadatokkal való bíbelődés tehát segítheti a versek megértését, ráadásul Gérecz Attila életútja önmagában nézve is példaértékű és hallatlanul izgalmas, személyisége lenyűgöző.

Költeményei túlélték a teljes elhallgatás évtizedeit, egyre többen vagyunk, akik ismerjük és szeretjük verseit.

Az eddigiekben részletezett adathiány, ha úgy tetszik töredékesség orvoslására elhatároztam, hogy bejárom Gérecz Attila életének helyszíneit.[22] Mérnöki munkám is elképzelhetetlen helyismeret hiányában, sokkal könnyebb gondolkodnunk, tervezgetnünk, ha térben is látjuk a helyszínt. Óriási élményt jelentettek a börtönlátogatások, vagy éppen a Köztemetőbeli sétán hallgatni a rabok zuhanyozás közbeni önfeledt ordibálását. Gyakran kiállunk alkonyat után a Duna-partra a Szentendrei-szigeten a Váci révnél, nézzük a vizet és a benne tükröződő börtön fényeit, s szinte várjuk Attilát, hogy felbukkanjon csibészes mosolyával. A parton állók pedig öleljék, csókolják, hogy szabadon újra köztünk lehet!

Jegyzetek

[1] Hajnal István (1892–1956), történész, akadémikus, a két világháború közötti történetírás meghatározó alakja, a szociológiai alapú történelemfelfogás hazai megteremtője.

[2] Michnay Gyula (1922–2011), az egyetlen politikai fogoly, aki a Recski kényszermunkatáborból sikeresen megszökött, és Nyugatra menekült. Édesapja katonatiszt volt, ő maga is katonaiskolába járt. Lásd Böszörményi 2005.

[3] Kárpáti Kamil (1929), József Attila-díjas író, költő, esszéíró, szerkesztő,  egykori recski, váci, és márianosztrai rab (Nosztrán G. A. alkalmi cellatársa), a Stádium Kiadó alapítója és vezetője, Pesterzsébet díszpolgára.

[4] Szentmártoni János (1975), költő, a Magyar Írószövetség jelenlegi elnöke, Gérecz Attila-díjas, a Stádium Fiatal Írók körének alapítója, Kárpáti Kamil egykori tanítványa.

[5] Holott épp Kárpáti Kamilnak köszönhetően számos kitűnő irodalmár és irodalomtörténész megnyilvánult Géreczről az elmúlt tizenöt évben a Sorsod művészete című (a továbbiakban SM), eddig háromkötetes sorozatban, csak hogy néhány nevet említsek a teljesség igénye nélkül: Tarján Tamás, Rónay László, Szörényi László, Varga Domokos. Lásd a Gérecz Attila költészetéről című fejezetben.

[6] Hajnal 2015

[7] Az irodalomjegyzékben mindegyik Stádium kötetet feltüntetem, ha jól számolom, jelenleg kilenc olyan kiadványa van a kiadónak, mely Gérecz Attilához köthető.

[8] Kárpáti 2011.

[9] Nem lehet véletlen, hogy néhány hónapja szinte ugyanezeket a kérdéseket tette fel nekem egy lelkes gimnazista – nevezzük Emesének –, aki évfolyamdolgozatának hőséül választotta Géreczet, s a neten böngészve talált rám.

[10] Gérecz Attila kamaszkori kedvese, a költő megszólításában Marica, vagy Kicsi, a Munkácsy Mihály utca 34. számú házban Géreczék szomszédja, a költő édesanyjának haláláig hűséges barátnője és ápolója, Gérecz hagyatékának gondozója.

[11] Dokumentumfilmek, megzenésített versek, melyekről az utolsó fejezetben ejtek majd szót.

[12] Gérecz A., Így bocskorosan, Szerk. Turcsány P., H. Dreschel M., Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2001. A továbbiakban: Így bocskorosan, 2001.

[13] http://gereczattila.uw.hu/

[14] Könyvem kéziratának leadása előtt egy héttel kaptam a szomorú hírt Maricától, férje, Hiesz Győző elhunyt. Szerettem volna még sokat beszélgetni vele. Kiváló, nagylelkű ember volt, aki rengeteget tett Gérecz Attila emlékének fennmaradásáért. Majd a kézirat leadásakor többször hívtam Maricát, kezemben szorongatva kérdéseimmel teleírt cetlimet, de már nem tudtam beszélni vele. Követte férjét az égi hazába. Isten nyugosztalja Mindkettőjüket!

[15] Kárpáti 2002.

[16] „Attilával minden olyan gyorsan történt” – jegyezte meg egyik alkalommal H. Drechsel Mária, s látjuk majd: egy év alatt végzett el három gimnáziumi osztályt, két év alatt öttusa-válogatott vált belőle, első verse után már költővé avatták társai. Kivételes tehetsége és akarata kiemelte a középszerűségből, ezért is fontos, hogy az utókor méltóan emlékezzen meg róla.

[17] Egy része pedig csodálatos módon megkerült, ami készülő könyvemet jelentősen átformálta. Erről a következő fejezetben lesz szó.

[18] Fontos megjegyezni, hogy a számtalan téves adat, információ egyformán megjelenik mindegyik kiadásban. Egyszer valaki leírt valamit, s azt mások kritika nélkül átvették. A hosszúidejű elhallgatás sem segítette a tisztánlátást. Vannak olyan kérdések, melyek dokumentumok híján eldönthetetlenek. Végül a kortársak visszaemlékezéseivel is csínján kell bánnunk. Ezen esetekre mind mutatok majd példát.

[19] Tarján 2014

[20] Béri Géza, Gérecz Attila, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tóth Bálint, Kecskési Tollas Tibor (lásd még Füveskert 1995), A Nyugaton megjelent Füveskert antológiákban rajtuk kívül jóval több szerző szerepel. A Magyarországon maradó költők nevét nem tüntették fel, nehogy baj érje őket.

[21] Üzenek ezzel Nényei Pál barátomnak, a Ne bántsd a Zrinyit szerzőjének is, aki kiváló művében folyton-folyvást tetemre hívja a szöszmötölő irodalomtörténészeket, akik szerinte nem látják fától az erdőt – vagy stílszerűen szólva a vaddisznót.

[22] Gérecz Attila nyomában, Séták a költő életének fontos helyszínein címmel írtam meg sorozatban, www.igen.hu Néhány részletét ebben a kötetben is közlöm.

Christine Gerecz

A Svájcban élő francia asszonyról H. Drechsel Mária, Gérecz kamaszkori szerelmese mesélt nekem első találkozásunkkor. Tőle kapta meg a kockás füzetet, férje, Gérecz Árpád, Attila ifjabbik bátyjának 1992-ben bekövetkezett halála után. Christine maga hozta el Budapestre az azóta nagy viták kereszttüzébe került füzetet, miután véletlenül megtalálta régi présházukban.

A hegedűtanárként még ma is aktív asszony cselekedete egészen rendkívüli, ugyanis egyáltalán nem tud magyarul. A nála jóval idősebb Árpádnak második felesége volt, ha jól számoltam, összesen tíz évet éltek együtt, így a koccintáskor mosolyogva kidöcögtetett „egészségedre!” és a „köszönöm” szavakon kívül semmit nem tanult meg férjétől nehéz nyelvünkön. Mégis határtalan szimpátiával közelít mindenhez, ami magyar: szokásainkhoz, ételeinkhez, történelmünkhöz. H. Drechsel Máriára férje családtagjaként tekintett (noha személyesen korábban nem találkoztak), természetesnek vette, hogy egykori vőlegénye versei őt illetik meg. A füzet átadásakor Máriáéknak tolmácsot kellett keríteniük, mert Christine kizárólag franciául beszél.

Neve ott díszelgett jegyzetfüzetemben, de álmomban nem gondoltam volna, hogy valamilyen módon valaha is kapcsolatba léphetek vele. Részint mert Mária nem tudta a pontos címét (az özvegy férje halála után többször is költözött), részint pedig a francia az egyik olyan európai nyelv, amiből az ég egy adta világon semmit nem értek, s szűk környezetemben sem nagyon beszéli senki. Azért időről-időre átfutva egyre gyarapodó jegyzeteimet, nagyokat sóhajtottam Christine nevének olvastán: „De jó lenne megtalálni!” Csak a sokadik sóhajtás után jutottam el odáig, hogy nevét beüssem a keresőbe, ami csodák csodájára azonnal kidobott egy svájci címet Vevey városában. Néztem gyorsan, hol is van az? A Genfi-tó partján, egészen közel Montreux-höz, ahol Árpád élete alkonyán élt! Ilyen egyszerű volna megtalálni valakit, ismeretlenül, túl az Alpokon? Úgy gondoltam, sokat nem veszíthetek, ha felveszem vele a kapcsolatot, legfeljebb másik Gerecz családba botlottam (gyakoribb név, mint gondolnánk!).

Megkértem hát Franciaországban élő gyerekkori barátomat, hívja fel a cím mellett szereplő telefonszámot,[1] s derítse ki, legyen szíves, hogy a hölgynek van-e köze Gérecz Attilához. Barátom többszöri próbálkozás után végre utolérte Christine-t, s mindennek a végére járt; ő Árpád özvegye, ha úgy tetszik, Attila sógornője, s bármilyen kérdésre szívesen válaszol, amire tud. Ettől kezdve szegény barátomat elárasztottam minden információval, amit Géreczről addigra összegyűjtöttem, szövegfoszlányokat és linkeket küldözgettem neki, hogy felvértezhesse magát a témából. Csak így volt rá esély, hogy a legfontosabb részleteket rövidre zárjuk. Christine rögtön az első beszélgetéskor elmondta, hogy Árpád teljes hagyatéka el van rakva mostani lakásának a pincéjében, de nagyon régen nem nyúlt hozzá, mert huszonnégy év távlatából is felkavarja férje halála. Kérte, küldjek szöveget Gérecz Attila és édesanyja írásával, és akkor rászánja magát, hogy összevesse azokat a pincében talált iratokkal. Bonyolította a helyzetet, hogy Christine sem email-t, sem internetet nem használ, de barátom kitartó közvetítésével mégis mindenre készségesen válaszolt. Diákjai tavaszi hegedűvizsgája után nekilátott a nehéz kutatásnak, s már másnap hívta barátomat, hogy rengeteg írást és levelet talált a Gérecz fiúk édesanyjától. Egy A/4-es formátumú füzetet is emlegetett. Ekkor eldőlt bennem, ha kockázatos, akár felesleges, de mindenképpen ki kell utaznunk Vevey-be, átnézni az anyagot.[2] Barátom vállalta, hogy ő is „átruccan a szomszédból”, így azonnal lefoglaltuk a repülőjegyet a Christine által megadott első lehetséges időpontra, 2016 pünkösdjére.

Egyedül az nem volt a számomra világos, hogy az anyagokat hogyan dokumentálhatjuk. Vittünk több digitális fényképezőgépet, s barátom a biztonság kedvéért egy méretes szkennert is berakott kocsija csomagtartójába. Pünkösd szombatjának hajnalán még Vecsésen kóvályogtunk a reptérre szállító kisbusz telephelyét keresgélve, hogy néhány perccel a déli harangszó után Chaplin öregkori városának hangulatos kis utcáján csöngessünk a Gerecz feliratú kaputelefonon.

Egy végtelenül kedves, csupa szív, lendületes és vidám asszony nyitott ajtót a négy magyarnak, mert feleségeinket sem akartuk kihagyni ebből az élményből. Köszöntőitalokon és előételeken túl háromfogásos ebéd várt bennünket, amivel négy óra körül végeztünk. A gyomrom és a fejem is majd’ szét durrant, előbbi a különleges étkektől, utóbbi meg az idegességtől: hogyan fogunk így végezni a már gondosan előkészített hat műanyag dobozzal, melyekből szinte kifolytak a levelek, fényképek és egyéb relikviák. Barátom felesége Christine-nel parolázott, barátom fotóalbumokat és más elhozhatatlannak tűnő tárgyakat fényképezett, feleségem táblázatokat gyártott az adatok könnyebb rendszerezésére, én pedig önkívületi állapotban olvastam. Fel-felkurjantottam a gyönyörűségtől, amikor olyan részletekre bukkantam, amit sehonnan nem sikerült addig kiderítenem, könnyeztem, mikor Gérecz Ödönné vallomásszerű sorait olvastam fia elvesztéséről, s valósággal táncra perdültem, mikor a kezembe akadt Gérecz ötvenhatos kiáltványa.

Hét óra felé látszott, hogy reménytelen a helyzet, nem leszünk kész a teljes hagyaték átnézésével. Christine folyamatosan etetett és itatott bennünket – minden újabb üveg felbontásakor boldogan ecsetelte a fellendülő svájci borászat helyzetét –, s időközönként magunkra hagyott bennünket negyedórákra: levitte a kutyáját sétálni.[3] Mikor visszatért hajszálvékony sonkaszeleteket és vagy háromféle sajtot tálalt fel, s ezek olyan ételek, amelyek néhány óra alvás, repülőzés és sok órás vendégeskedés után egy szempillantás alatt rendbe hozzák az embert.

Az önkívületből és káoszból egyszercsak rend lett a fejemben, és átláttam az egész hagyatékot! Barátaim és feleségem odaadó segítségével este kilencre minden a helyére került: volt nálunk egy üres bőrönd, abba került minden olyan irat (igazolványok, levelek, füzetek), amire a monográfia megírásához szükségem lehet, és szintén oda azok a különálló fényképek, amik az albumokban is megvoltak. Minden érem, serleg, nagyobb tárgy lefényképezve. S minden más, Árpád házasságát, zeneművészi pályáját dokumentáló irat visszatéve a dobozokba.

Barátoméknak haza kellett indulniuk csemetéikhez Franciaországba, minket pedig másnapra vártak a genfi magyarok (előadást tarthattam nekik Gérecz Attiláról), így már a sötét autópályán Genf felé robogva azon morfondíroztam, hogy bár hatalmas értékhez jutottam hozzá, és adhatok tovább az olvasóknak, valahogy mégis lyukas ez a hagyaték. Mert mi is volt benne, ami az egykor öttagú Gérecz családtól fennmaradt? Az édesanya levelei Árpádnak, amik értelemszerűen eredendően Svájcban voltak. Ezek borítékában lapult számtalan vers Attilától, legtöbbje A/5-ös papírra gépelve. Aztán az édesanya füzete; egy A/4-es formátumú, 52 oldal terjedelmű, vonalas füzet, az édesanya keze írásával. A címe: El nem küldött levelek. (A továbbiakban ENKL.)[4] Műfaja alapvetően levél, de gyakran memoárrá változik, s a megszólított legkisebb fiú, Attila, sokszor maga is szereplőként, egyes szám harmadik személyben bukkan fel benne. Az első, leghosszabb része az édesanya magára maradásának története a Munkácsy Mihály utcai lakásban. Ennek első lépése volt szeretett férjének elvesztése, majd sorban a fiaié. Aztán megmaradt néhány igazolvány, gyerekkori levélfoszlány Attilától, az édesapa egyetemi indexe, a család több tagjának halotti anyakönyvi kivonata. Néhány levél ifjabb Gérecz Ödöntől. Attila néhány, versenyen nyert érme. Viszonylag sok fénykép. Attila kiáltványa két példányban legépelve, illetve Ottó Ferenc zeneszerző Attila verseire komponált műveinek kottái. Vagyis az édesanya temetésére hazatérő Árpád csak elenyészően kevés holmit vitt ki magával Svájcba. Nem találtunk leveleket sem tőle, sem testvéreitől, sem édesapjától, sem a Básthy-rokonoktól, pedig egyértelműen megállapítható, hogy az édesanya igen szorosan ápolta mindenkivel a kapcsolatot, és ezt viszont is elvárta (a levelei tartalmából ez is kiderül); már-már grafomán személyiség volt, a szövegeit letisztázta, és egyes részeket át is másolt egyik-másik rokonának. Mindezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert még nyugodtan bizakodhatunk abban, hogy idővel újabb értékes dokumentumokkal leszünk gazdagabbak Gérecz Attiláról és környezetéről. A jelenleg H. Drechsel Máriánál és nálam lévő anyagokat tervezzük mielőbb közzétenni, illetve valamelyik közgyűjtemény részére átadni.

Most örüljünk annak, ami Christine Gerecz jóvoltából fennmaradt és előkerült! A kézirat lezárása előtt nem sokkal tudtam bedolgozni szövegembe a dokumentumok, levelek részleteit, amiktől talán írásom helyenként döcögősebbé vált, hiszen több fejezetet teljesen át kellett alakítanom. Bízom benne, hogy ellentmondásba sehol nem keveredek önmagammal, vagy az iratokban szereplő tényekkel.

Jegyzetek

[1] Utóbb kiderült, hogy Christine címe és telefonszáma csak azért szerepel a neten, hogy a növendékek utolérhessék hegedűtanárnőjüket.

[2] Christine mindvégig ajánlgatta barátomnak, hogy kész bennünket fogadni.

[3] Gondoljon bele a Kedves Olvasó! Ha felhívná Önt egy vadidegen svájci, hogy a családi hagyatékában kíván kotorászni, majd hozna magával még három vadidegent, akkor etetné, itatná, magára hagyná őket a lakásában? És mindent, amit elkérnének, odaadna nekik? Christine így tett. Nehéz szavakat találni nagylelkűségére!

[4] Az édesanya leveleinek, valamin H. Drechsel Mária visszaemlékezéseinek (K1, K2) közlésekor e kötetben a szavak egybe- és különírása és a központozás terén a ma érvényes helyesírási szabályzatot vettem figyelembe.