Levelek
[levél 1943 nyaráról]
Kedves Mama!
Leveleidet megkaptuk. E pillanatban olvastuk el a fiókboszorkány és a kutyaól történetét. A lev. lapot is megkaptam. Eta néni ma reggel sírva jött be a szobánkba mert valami görény elhurcolta az utolsó öt pulykáját. Mind a tizenkilenc (19) eltünt. Nevezetesebb esemény nem történt. Szerénnéni él és virul, még fiatalabb mint volt. Az öreg túl él mindnyájunkat! Egyébként megpumpolom hogy írja alá a levelet. Már dühös vagyok anyu keze miatt. Igazán meggyógyulhatna (hogy a fene egye meg). De most jut eszembe: mi van az iskolával? Patakra fogok tényleg járni? Van még hely? (Erről részletes felvilágositást kérek!!) Jóska már egy nagy darab pacák lett. Többet nem írok mert ebben a pillanatban érkezett az újság és annyira feldühített, hogy nincs erejem többet irni (Sziciliát b…hatjuk stb stb.
Piszi-puszi
Attila
[csókol igaz szeretettel Szeréna ??]
P…P…
A.
A leveleket tedd el
Csók Anyu
Szövegforrás:
Gérecz Árpád hagyatékából. Jelenleg a szerkesztő birtokában van. A levelet betűhíven közöm. A levél vége felé a szögletes zárójelek közé tett szöveg idegen kézírású, legfeljebb kikövetkeztethető bejegyzés.
Tárgyi jegyzetek:
A Szicíliára utaló megjegyzés egyértelműsíti, hogy a levél 1943. július 10-e után, a szicíliai partraszállást követően született.
[levél 1949/1950 teléről]
Vasárnap
Jolikám! - Bocsáss meg, mert nagyon bánt a lelkiismeret, hogy megint hiába bolondítottalak titeket.
A gyár egyszerűen nem szabadított fel, mert még néhány engedély nem érkezett meg. Így még mindig tanonc vagyok és hiába küldöm őket a pokolba, még szabadságot sem adtak, pedig, hogy szavamat megtarthassam, ki akartam venni ezévi szabadságomat, hogy legalább így le tudjak jutni Hozzátok. Ezt a kérésemet egyszerűen megtagadták. Most vagy holnap vagy pár nappal később szabadulok.
Tegnap reggel utasították el szabadságkérelmemet s erre dühömben egyszerűen otthagytam a gyárat, és kimentem sízni a svábhegyre. Sízés közben láttam hogy valami versenypályát jelölnek ki a legnehezebb lejtőkön. Találkoztam néhány ismerős pentathlonistával (öttusa) s kiderült, hogy épen verseny lesz.
Elindultam lesiklásban és 5. lettem.
Most holt fáradt vagyok – tegnap volt először léc a lábamon 2 év óta – s három óra múlva lesz a startja a sí-futásnak (7 km!) amin már kényszerségből, öttusa becsületből is el kell indulnom.
Nem tudom, hogy Ti mit tudtok az én sport-működésemről de lassan mindenütt kezdenek ismerni. Mint vívó orsz. ifj. 2., orsz. senior (!) 6. Mint pisztolylövő 2. hely – mint úszó biztosítottam a csapat magyar bajnokságát, terepfutásban megvertem a svájci válogatottat. Dec 10.-én lovaglásban megnyertem egy országos díjugratást s most úgy látszik sízésben is meg fogom állni a sarat.
Hanem mind ez nem mentség arra, hogy kétszer is hiába vártatok. Így kompromisszumot ajánlok. Ne várjatok, de én lemegyek. Valószínű, hogy csak a jövő héten, de az is lehet, hogy csak a magyar bajnokság után (ha mostanában tartják meg. Ezen kötelesség elindulni.) A jegyem még tovább, jan. végéig érvényes, de ha le is jár, mindenképen leutazom. Előző napon táviratot fogok küldeni, amit sajnos most nem tudtam; hogy ne várjatok, mert csak az utolsó pillanatban dőlt dugába tervem.
Bocsánat, kézcsók, csók:
Attila
Szövegforrás:
Gérecz Árpád hagyatékban talált levél, jelenleg a szerkesztő tulajdonában van.
Tárgyi jegyzetek:
A tartalmából ítélve 1949 telén, vagy 1950-ben az év elején születhetett. Jolán Gérecz Ödönné Básthy Irén egyik testvére volt, akivel igen sűrűn levelezett.
[Első levél a szökés után]
(amit sikerült kijuttatni a börtönből,
Vác, rabkórház 1955 tavaszán)
Ez a kultúra: vécépapír és egy kis darab ceruzavég. Civilizáció már több van. Fürdőszoba, hideg- meleg víz, angol W.C., éjjel-nappal központi fűtés és óriási ablakok a Duna felé, ahol ismerős napesti fények kóborolnak ismeretlen vizek hátán, valamerre az Élet felé. Mert az is itt folyik közvetlen a fal mellett, a túloldalon. Ugyanolyan szürkén, mint a Duna, ismerős szekérzörgést és gyermekkacagást hord a hátán…– de hol vannak már azok a hullámok, amelyek bennünket itt dobtak ki a fövenyre? Én visszavetettem magam az árba, de olyan vad hidegség vett körül, hogy átfagytam benne a lelkemig, amelynek az emlékek talán ugyanolyan szilárd váza, mint a csontrendszer a testnek.
A víz, amelybe beledobtam magam, a jegyzőkönyvek szerint, part mentén 14 fok C volt. Az ár feljött a falig, ahonnan a víz alatt cca. 40 métert kellett megtennem, míg a reflektor-fényből és az őrök látótávolából kijutva, a drótkerítésig értem. Azon átmászva kb. 1 óra hosszat voltam vízben, küzdve az örvénylő árral, ruhámmal és cipőmmel, melyek lehúztak, a görcsökkel, melyek maró fájdalommal bénították meg időnként végtagjaimat (teljes erőből dolgozva és kilazítva az izmokat le lehet győzni őket) és a viharral, ami teljes erőből tombolt, vágta arcomba a jeges záport s a tajtékzó hullámokat.
A szigeten – kiérve – futnom kellett, mert a reszketés úgy elfogott, hogy majdnem tehetetlenné tett. A csurom vizes, jéghideg ruha ellenére is sikerült végre kissé felmelegednem, de csak a szívem kimerítésével sikerült. Többször majdnem kelepcébe estem. A sziget tele volt katonákkal, nyomozókkal és ávósokkal, részben az árvíz, részben miattam.
A másik Duna-ágnál észrevettek, rám kiáltottak, de mielőtt megragadhattak volna, beugrottam a vízbe. Az ordítozásra az összes ott lévő rocsók és csónakok üldözni kezdtek reflektor és fáklyafény mellett, de sikerült még odaérkeztük előtt egy – a fák koronájáig elöntött – gyümölcsösbe úsznom. Körülkerítettek s csak a csónakok alatt tudtam végül kitörni a gyűrűből. A másik oldalon már vártak, de a rendőrök előtt átvetettem magam egy kerítésen és a kertek között végleg eltűntem előlük.
Már hajnalodott. (24 óra múlva Paliék előtt voltam. 5 percig akartam legfeljebb ott maradni, míg pénzt kérek tőlük és egy kabátot. – Azt hiszem ő most Nagybudapest leggyávább hímnemű teremtménye. Kató is méltó hitves hozzá, de ő legalább egy értelmes mondatot tudott kinyögni. Pali egész testében rángva csak egyet ismételt: „Takarodj! Nem ismerlek!” – Viszont ez mentett meg.)
Épp akkor kerítették körül a környéket mikor a kapun kiléptem. Az ajtó előtt álló „kíber” (detektív) egyedül nem mert megtámadni, csak tisztes távolból követett. Úgy 50 métert tehettem meg fölfelé, mikor a riasztott jeepek befordultak két oldalról az utcába. („Ki hitte volna hogy éjjel-nappal figyelik minden rokonom házát!) Addig egész lassan baktattam, de egy pillanat alatt átugrottam a baloldali 2 m körüli kerítést. Taktikájuk hülye volt, mert az ellenkező oldalra rohantak a kocsikkal, ahol ha keresztül megyek a kerteken, ki kellett volna jönnöm. Ugyanott jöttem ki, ahol bemásztam, de az ajtón. Egy rikácsoló öregasszonnyal hátam mögött, aki azzal gyanúsított, hogy biztos én lopom ki mindig tyúkjai alól a tojásokat.
Nagyon forró volt akkor ott a levegő, de ezen hangosan felkacagtam. Az utcára érve, ugyanúgy bandukolva mentem föl a villamos megállóig, de már más ruhában. Rövidnadrág és egy tenisz ing volt rajtam, a pulóvert és hosszúnadrágot becsomagolva az aznapi Szabad Népbe (politikai fogolynak illik tájékozódni) vittem a hónom alatt.
A gyűrű mintegy kilométeres sugarú lehetett, mert még a budaörsi reptér mellett is le voltak zárva az utak. 1–2 órai „ipi-apacs” után kitörtem és bementem Pestre. (8-10 olyan ismerőst kerestem fel, ahová a nyomozás nem juthatott el. Egyet sem találtam már meg. Közben találkoztam a „Szépasszonnyal” is, ki házunkban lakott „valahol a negyedik emeleten.” Kedves mosolya van. Persze nem álltam le tereferélni, ahhoz túl sokan voltak vele.)
Kevés a szép nő már Bpesten. Több órás csavargásaim során egyetlen egyen akadt meg annyira a szemem, hogy megálltam pillanatra bámulatomban. Budán egy kis bisztró előtt a Fő-utcában. Ott ült és evett. Szép fekete nő, tudatában szépségének, ez látszik rajta. Észrevette, hogy nézem, felnézett, mosolygott és kissé csodálkozva szólt: „Tóni!” Margit volt.
Mindeddig agyam és idegzetem precízen és alaposan dolgozott. Ekkora giccsnek viszont én sem tudtam ellenállni. 2 óra múlva egy budai cukrászdában ültünk hármasban, Lófejőszőkeségével, és egymást ugratva, megtárgyaltuk az összes pesti pletykákat. Botrányosan víg hangulatban voltunk. „Szegény Irén néni” – sóhajtozott Magda – „ha tudná milyen jókat röhögünk most a fiával.”
Nem változtak sokat. Kissé mindketten csinosabbak, jobban öltözöttek, de modoruk a régi. Margiton látszott, hogy bántja valami. Megnyugtattam, hogy semmi naiv reményt nem táplálok szerelmét illetően és ostobaság is lett volna tőle legszebb éveit átvárakozni, de ez sem nyugtatta meg túlságosan. 24 órát kértem tőlük, hogy valami ismerősüknél addig meghúzzam magam, míg kissé kipihenem az eddigi hajszát. Este 9 órakor találkoztam Margittal és utódommal, Labancz Dénessel. Margit nem várta meg míg odaérek, csak rám mutatott és elment.
„Nálam nyugodt lehetsz” mondta Dénes. Idegcsillapítót vett elő, erős altatót, amint az Aladár utcai (Gellért hegy melletti) kis társbérleti szobába értünk. Kinevettem.
Másnap késő délelőttig aludtam, persze altató nélkül, míg ő valami éjjeli szolgálatban volt az árvízzel kapcsolatban. Este 7 órakor kellett érkeznie. Én napközben elsétáltam a Duna-partra és „Pemetefűéket” is megnéztem. Persze őket sem találtam. 6 óra felé elhelyezkedtem leshelyemen, egy játszótéri padon, ahonnan szemmel tarthattam, hogy kivel érkezik, vagy ki követi.
Egy férfival jött beszélgetve és bementek a kapu alá. Más nem jött utánuk s így bementem megnézni, vajon együtt mennek-e föl a lépcsőn, vagy csak egy szomszédos lakó a pasas, akitől elválik a lépcsőházban. Beléjük ütköztem. Közvetlen a kapu mögött álltak. A férfi zavartan elsomfordált a közelből, én pedig karonfogva, vidám (!) locsogás közben mentem fel vele a lépcsőn. A férfi kilépett az utcára, mi pedig elértük a lépcső fordulatát. Ekkor megragadtam mellén a ruhát. „Ki ez az ember?!” Hamuszürke volt. „A rendőrség” nyögte. „Elárultatok?” „Azt hiszem Magda volt. Nagyon megverték őket, különösen Margitot.” „Merre lehet meglépni?” „Semerre. Az egész környéket bekerítették.” Könyörögni kezdett, hogy ne csináljak semmit, ne tegyem őket tönkre. Rászóltam, fogja be a száját és lehetőleg vidám képpel jöjjön mellettem.
Kimentünk az utcára. A játszótér már tömve volt különféle öltözetű férfiakkal, ki lézengett, ki a padokon sakkozókat figyelte. Lassan ballagtunk és én állandóan beszéltem valamit, mintha a legnyugodtabb hangulatban lennék. Gondoltam egyetlen lehetőségem, ha kíváncsiakká teszem a nyomozókat. „Most felmegyünk a Pistáékhoz és lehozzuk a cuccot” majd halkan: „ezek mind kíberek?” „Mind.” Az út felfelé vitt, sőt lépcsőket is kellett mászni. Itt nagyon kifáradtam. Már délelőtt alig bírtam feljönni a Duna-partról. A szívem a legkritikusabb pillanatokban hagyott cserben.
A két nyomozó, akik eddig távolabbról követtek, meghúzták a lépést. „Add meg magad” – könyörgött Labancz, aki nem tudta megállni, hogy ne tekintgessen hátra – „agyonvernek minket.” Majdnem sírt. „Itt csak engem fognak agyonverni” – mondtam... Pokolian cinikus düh vett rajtam erőt. „Nos Atyaúristen ezt sportszerűtlenül csináltad.”
A detektívek már mögöttünk kopogtak. Még menekülhettem volna. Szívem – akkor már lejtett az utca – kissé nyugodtabban vert és akárhogy is, de elfutva még akkor sem érhettek volna utánam. Viszont ezekben a pillanatokban omlott bennem össze valami, amit ma sem tudok teljesen megmagyarázni magamnak. Egy örök kételkedésből éppen aznapokban felemelkedő Istenhit és az ifjúságnak az a kedves, buta hite, mely önmagából meríti az emberek iránti véleményét és szeretetét.
Valami ősi parasztos gőg tört fel bennem, mint a legény, mikor a fegyveres előtt feltépi az inget: „ide szúrjon!” úgy tártam oda az életem valami iszonyú gonosz Úrnak. Teljesen nyugodt voltam, látszólag. A külső történés alig-alig vert bennem hullámokat!
Az egyik nyomozó vállon ragadott s abban a pillanatban reflexszerűen hátradobtam magam, egyszerre mind a két detektívet földre ütve. Izmos fickó volt mindkettő.
Megragadták a lábamat és rövid, kissé véres harc után letepertek. Az egyik majdnem agyonlőtt. Hirtelen a mellemhez nyomta a pisztolyt és ráfeszült ujja a ravaszra. Láttam a szemén az ölésvágyat, de egyszerre észbe kaphatott, mert remegni kezdett a keze, és furcsa, tétova mozdulattal elfektette mellemen a fegyvert. A másik a torkomon térdelt és a fejemhez tartotta a pisztolyát. Labancz félelmében félig lerogyva kapaszkodott egy vaskerítésbe.
„Hát ezt akárhogy is, de bravúrosan csinálták” – mondtam, mikor hátracsavart, gúzsba kötött kezekkel vittek az autó felé. Hirtelen felvidámodtak: „Mi? Azt mondod? Hát azt mi is elismerjük, hogy nagy vagány vagy.”
A házmester-lakásban bejódozták magukat, ahol megsérültek. Nekem csak az ingem lógott cafatokban meztelen bőrömön és az arcom volt mocskos az egyik cipőtalpától, mert beletaposott, mikor a földön feküdtem. „Viszontlátásra elvtárs” – szorították meg Labancz kezét. „Viszontlátásra, elvtárs” – mondtam én is “még lehet, hogy látjuk egymást.”
„Aztán legalább 30 perc alatt verjenek engem is agyon, mint azt, aki előttem kísérelt szökést a Gyűjtőből. Engem is a társaim előtt fognak agyonverni?” „Á, nem fogunk bántani” – felelt az egyik – „ha nem vered nagyon a tüzet.” – „A balhét egyedül viszem” – vettem föl a szokásos „sitt” stílust – „senkit nem köpök be, ha megnyúznak se.” – Tényleg nem nyúltak hozzám. Valami kültelki elismeréssel adóztak végig és egy rossz szót se szóltak hozzám.
„Na, pihend ki magad. Mi sem aludtunk ezalatt a három nap alatt.” Betettek egy zárkába, ahol még volt egy hely. A Deák-téri főkapitányság pincezárkáin nincs ablak, csak kis lyukak, amin keresztül naponta kétszer a légszivattyúk benyomnak valami gumiszagú levegőt.
„Állati bűz van itt” köszöntöttem azt a 8 alakot, akik a fadeszkán hevertek. „Nagyon kényes vagy” köpött elém Csimbi a díjbirkózó, aki „zeig”-gel (órákkal) foglalkozott, és tömegverekedésnél bukott le. Mikor elmeséltem az ügyet, elérzékenyült. „Agyonütöm ezt a Labanczot. Aladár u. 16.” morogta, amint felírta a címét a cipőbélésére. „Ilyen srác kéne nekem, mint Te. Ha kiszabadulsz gyere hozzám. Naponta meglesz a 2–3 ezer forintod. Hány kilód (hónap) volt?” – „12 mázsa (év) – feleltem – és ami most rájön 2–3.” Ezen őszintén elszörnyülködtek.
Vegyes társaság volt sikkasztók, szajrésok. Egy fiatal kölyök, 17 éves, aludt a szomszéd deszkán. Visszaeső volt, már háromszor volt büntetve. Most egy homoszexuálist fosztottak ki.
Reggel Pobjedában Vácra vittek, ahol le kellett játszanom a szökést. Az ávós alezredes, aki a belügyből jött ki, majdnem szeretettel bánt velem. Nagyon imponált neki a viselkedésem és oka sem volt a gyűlöletre ellenem. A csoportja elfogott s ezért nyilván elismerést fog kapni.
„Remek nőid vannak Attila” – szólt az autóban Pest felé robogva az egyik nyomozó. „Melyiket szereted jobban?” A másik közbeszólt: „Hagyjad, ez igazán magánügye.” Elmosolyodtam, és megmondtam neki. „Nem való az hozzád. Betegeskedik. Most is feküdt, hogy nálatok voltam.” „És Anyám?” „Ő készült vidékre a nagymamáddal.” Drágák – gondolkoztam – talán azért tették mindkettőt, nehogy egy gyengeelméjű pillanatomban berohanjak az ottani kelepcébe.
A Gyűjtőbe vittek. Felvették és aláíratták a jegyzőkönyvet, aztán átadtak az ottani nyomozónak.
„Ismerős a pofád, Gérecz” – szólt, amikor belökött a kisfogház legsötétebb zárkájába. Az őrparancsnok kihirdette előttem, hogy szökésnél nincs megállj kiáltás, itt azonnal lőnek.
A zárka 2x4 m. Egy deszkapriccs, egy pokróc és egy kibli volt minden szerelékem. (A kibli rozsdás, iszonyú büdös vasedény, amibe a fogoly minden dolgát végzi.) Az ablakon, a rácson kívül drótháló. Cipőfűzőm és minden hasonlót elvettek, ételt külön csajkákban kaptam, amit utána ki kellett adnom, szintúgy a reggel beadott lavórt és törülközőt.
Egy hónapig komoly harcot vívtam a tébolyulás ellen és ugyanúgy az öngyilkosság gondolata ellen. Csak két nő miatt maradtam meg. Anyám és szerelmem miatt. Anyámhoz kötött egy ígéret: „Amíg Te élsz, Anyám, addig én is élek”, a kedvesemhez pedig akkor kezdődő művészetem, amely kezdeti jellegén túl meglehetősen erős tehetséget mutatott. Ebből a keserű korszakból egyik kezdő versem.
Az Isten balján.
„Nekem már szitok az Isten szó a számon.
Én nem a haldoklót, az élőket szánom…”.
Ezekben a napokban az élet egyetlen megoldásául a halált láttam. Aztán lassan, lassan visszafordultam. A hangba – bár még mindig szinte brutális volt az intellektus nyomása az érzelem felett – lassan a lírai kedv kezdett túlnyomóvá válni. Egy szonett:
Sívó évek alján
„Én azt hittem, hogy sívó évek alján
majd sziromtépő szélvihar söpör…”
A rabnak egyetlen társa van, ami mindenen keresztül segíti: a fantáziája. És egyetlen soha le nem győzhető ellensége: a gondolatai. A boldogság nem külső tényezők eredménye, hanem belső lelki tulajdonság, mondhatnám közérzet. Rendszerint a külvilág segíti uralomra bennünk, de mindig csak relációkban, viszonyítva az előző szenvedéshez, vagy ha úgy tetszik vágyhoz, ami ennek csak benső megjelenése. Nincs olyan szenvedési állapot, melyben enyhülési folyamat ne szerepelne. És ez az enyhülési fok a boldogság. Ezért van az, hogy mindenkinek mást és mást jelent. Mindenkinek a legkínzóbb vágy megszűntét. Rabnál ezt a folyamatot egyedül a képzelet végzi.
Visszfény (Anyámnak)
„A ház előtt majd kert lesz; üldögélni
a tó partján fogsz késő délután…”
Van így néha
„Az ég ma fátyolos
mint egy könnyes lányszem…”
A kisfogházban rabnők vannak túlnyomórészt. Néha egy-egy pillantást véletlenül, vagy titokban az ablakra felmászva – ami nagyon kockázatos volt az állandó figyelés miatt – tudtunk váltani.
Kis dal egy mosolyról
„Mosolyod nem is nekem szólt,
csak a társnak szántad…”
Ezekben a napokban voltam a legtermékenyebb. A forma már engedelmesen kezdett hajlani kezeim alatt. (Lásd utolsó verset.) Majdnem mindenről tudtam jó sorokat írni. Viszont ritkán akadt kedvem verselni. Inkább gondolkoztam, vagy ábrándoztam. Az ember nem gyűlölhető, csak sajnálható – jöttem rá milliomodiknak.
Daróc a szürkéhez
„Én nem utállak, én köszönnék.
Kis tökfilkó vagy, mint a többi…”
Daróc a feketéhez
„A mennyet pirulákban méritek,
mint Krisztus szent testét…”.
Szeptemberben áttettek egy jobb zárkába. Ekkor már szalmazsákom és lepedőm volt. Itt érdekes élménnyel gazdagodtam. Egy szép fekete házimunkás lány szerelmes lett belém a falakon keresztül. Titokban leveleztünk. Az etetőnyíláson adta be a csöpp ceruzavéget. Ekkor már megszeretett az egész kisfogház. Ha sétáltam, női fejek jelentek meg a rácsok mögött, integettek, csókot dobtak. Zárkám a fürdő melletti volt, s ha vasárnap hajnalban (őket ébresztő előtt fürdették) megkezdődött a fürdés, át-át dörömböltek a falon üdvözlésképpen. Persze... 25 éves vagyok.
Alkony
„Most hunyd le, Kedves, fénymosott szemed…”
Két vers, amit Klárinak – így hívták a fekete fogolylányt – írtam.
Az idegenné lett élet
„Majd megölelsz, mert egybefolyt a vérünk…”
Mindegy
„Mindegy, hogy honnan kavarodott belénk…”
Megjött az ősz, s nekem visszatért a régi szerelmem, az őt kísérő örök fájdalmas gondolatokkal. Ez a vers zenével fejezi ki, amit szavai csak éreztetnek. A Verlaine-i őszi jajongásba a lélek belső vihara szövődik. (v.ö.. 3. rész) Ez a legnagyobb formai bravúrom. Sajnos mindenki elsiklik a gondolata mellett, mert játéknak veszi a szavakat a forma szolgálatában.
Varázsdob
„Borongva zsong a szél…”
Egy nap reggel megtudtam, hogy elszállítanak valamerre. Lázasan sietve fejeztem be készülő versemet, aminek utolsó pontja után már nyitották is az ajtót, alig volt időm begyűrni a papírt egy könyvbe, amiben a házimunkások később megtalálták. Ez lett búcsúversem a politikai fogoly lányoktól, akikre egész életemben büszke leszek. Nehezebb körülmények közt vannak, mint a férfiak, de ragyogóan viselkednek.
Óda bajtársnőimhöz.
„Újhold van. A csönd a mély fölé feszül…”
Vácra hoztak. Itt megint kezdődött az idegtépő zaklatás, ami karácsony előtt végül belehajszolt az éhségsztrájkba. Hat nap múlva a kórházban megállapították, hogy szervezetem már napok óta mérgezett állapotban van, vagy eszem azonnal, vagy nem lehet többé megmenteni. Erre se ettem, mire átjött a nyomozó és 3 órás beszélgetés (!) után teljesítette követeléseimet. Ezért vagyok itt a kórházban már több mint egy hónapja, ezért fogok tárgyalásom után dolgozni, stb.
* * *
Drága Anyám és Kicsi, aki már a testvérem, húgom is vagy! – Mindeddig személytelenül írtam, kerülve a levélforma látszatát, mert egy rab mindig, minden pillanatban ki van téve a „lebukásnak”. Stílustalan, hevenyészett soraim ezért is vannak tele a zsargon szavakkal, közönséges kifejezésekkel, hogy naplószerű legyen. Holnap visszamegyek a fegyelmi osztályra, több alkalmam nem lesz az írásra, így utolsó éjjel a fürdőszobában görnyedve írom ezeket a sorokat, verseket, az elsőtől az utolsó betűig egyhuzamban. Már nagyon fáradt vagyok, rövidre kell fognom a mondókámat.
A kórházat részben önként hagyom el, mert rengeteg a beteg és bajtársiatlanság lenne tovább egyedül lakni egy kórtermet. (Még itt is el vagyok különítve mindenkitől.) Holnap kezdődik újra a hideg (a zárkában mindkét kezem kicsit fagymarta lett). Az öt lépés ide, öt lépés vissza és a kiblibűz.
Viszont kosztom annyi van, hogy felét sem tudom megenni. Itt minden bajtársam dédelget. Ismeretlen emberek küldenek kilószám cukrot, margarint, kekszet. Már csak 2–3 hét választhat el a tárgyalástól, utána pedig – 7 hónap után – újra emberek közé kerülök. Remekül nézek ki, itt még tejet is kaptam mindennap, szívem is elketyeg még sokáig.
Művészi fejlődésem kissé zsákutcába került, amiből az erélyes kritika fordított vissza. Képtelen vagyok most verset írni, mindent összetépek, tele vagyok kínlódással, keresem az új formát, hangot, az egyéniségemnek megfelelő kifejezés lehetőségeit. Rengeteget kell még tanulnom, tele vagyok utánérzésekkel, reminiszcenciákkal és nem biztos, hogy a burokból kitörve lepke lesz belőlem.
Társaimmal (Vác most a fiatal magyar líra egyik legjelentősebb központja) jelenleg a világirodalom legnagyobb költőit fordítjuk. Kissé későn kapcsolódtam bele (ők már nyáron elkezdték) de műfordításaim óriási feltűnést keltettek. Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Kosztolányiék színvonalán emlegetnek párat közülük, és egy-két verset az illető versek legjobb magyar műfordításának. Most ebben is – úgy érzem – kissé visszaestem. Nincs kedvem mások verseit átélnem, kifejeznem, mikor a saját érzéseimet nem tudom formába önteni.
Anyukám! Szerelmes vagyok a leányodba úgy, ahogy még őt se szerettem soha, és képtelen vagyok egy verset írni! Szörnyű tehetségtelennek érzem magam – először végre életemben! Kicsi fényképe korszakot jelent érzéseimben.
Anyám, nagyon vigyázz rá! Az arcában az áldozat szelíd fájdalma van. Ő csak adni akar. „Széthullt életemből máglyákat égetek lelkedben, hogy szebbé írjad a verseidet...” valami ilyen van a mosolyában. Zavard szórakozni, légy zsarnok mama és ne engedd otthon elfonnyadni. Tőlem úgysem veheti el senki, mert ha a szerelme másé lesz én akkor is bátyja maradok és ott fogok állni mellette, még ha nem akarja is. Nincs joga miattam mártírkodni. Nem tekintheti magát menyasszonyomnak, nem fogadom el a szavát: „Várlak!”
Ne engedd őt morális előítéletekből lemondani fiatalsága szépségeiről! Hogy én szeretem, ezt tudhatja, de ebből kötelező erkölcsi gátakat nem kovácsolhat magának. Leányod ő Anyám, és nem a fiad menyasszonya, tehát bizonyos értelemben tulajdona. Csak az ő érdekeit és boldogságát tartsd szem előtt, ne pedig az enyémet!
Kicsi! Mindent látok az arcodból. Azt is, amiről nem beszélhetek Anyámnak se, mert az a Te titkod. Az életed nem hozhat olyan fordulatot, hogy engem elveszíts, de eddig is megvoltunk ketten: én és a szerelmem irántad, a Te áldozatod, csak fájdalmasabbá teheti ezt az érzést. És ez a szerelem most is parancsol, mint akkor parancsolt: ha neki ez fájdalmat jelent, el, el Tőle.
Ha előfordul, hogy vágysz egy csókra, egy kis gyöngédségre és áldozatból nem fogadod el ezt az életajándékot, akkor én és a szerelmem kitagadunk Téged a közösségünkből. Ha vársz, csak akkor teheted ezt, ha belső kényszerűségből fakad. Ha azért vársz – és vagy hűséges, mert egyszerűen nem tudsz mást tenni.
Az élet csak itt állt meg mibennünk, de odakint erős sodrása van, ami 4-5 éves emlékeket elsodor magával és a mélyébe rántja. Az emlékeidből rakosgatod most ki az arcomat? Vigyázz, Édes, mert azok már csalóka képet adnak. Azokról a távolság és az idő már lemosolyogta – széppé tette a zúzmarát és foltokat. Akit bennem kapni fogsz, az több lesz, vagy kevesebb, de más lesz, mint amit szemed őriz rólam.
Végtelenül szeretlek Kicsi, és fáj, ha arra gondolok, hogy mások szívják be hajad, ruhád illatát, mások fürösztik lelküket a mosolyodban; de kín ha eszembe jut, hogy részt vállalsz a sorsomból, eldobod magadtól az egyetlen valóságot: az életet egy ábrándért, amely lehet, hogy sohasem valósulhat meg. –
Nagyon sietnem kell már az írással, mert lassan hajnal lesz és egész éjjel égettem a villanyt, már kétszer becirkliztek (leső) és vissza kellett másznom az ágyba. – Ha nem tudlak lebeszélni a várásról, csak annyit. Tanulj és olvass Kicsi, ismerd meg a világirodalmat, járj operába, színházba és eszetekbe ne jusson nekem valamit venni, vagy különösen amit tegnap hallottam: pénzt beküldeni nekem. (Én, ha innen kimegyek, meglehetősen vagyonos ember leszek, aki semmit sem tud kezdeni a mai műrostos vacakokkal, amit Ti esetleg vennétek nekem.) Ne gyűjtsetek semmit, ne vigyázzatok semmire, csak az egészségetekre és a jókedvetekre!
Én is őrzöm még szememben a régi, vidám kölyök-mosolyt, mint valami olimpiai lángot, hogy egyszer még a Tiétekben is föllobbantsam. Azért éhségsztrájkoltam, hogy tudjak pénzt keresni, esetleg küldeni is. Ha sikerül költsétek el!
– Anyám! Kicsi mindenekelőtt!!
– Kicsi! Anyám mindenekelőtt!!
Csak egymásra vigyázzatok, akkor rám vigyáztok!
Még sok idő van, míg innen kimegyek, de már a felén biztosan túljutottam! És ha nem, ha közben Te, Kicsi már régen mást szeretsz, maradj meg azért húgomnak, maradj az Édesanyám mellett, akinek most Te vagy legközelebb a szívéhez!
Azt hiszem Ti megbocsátjátok, ha kissé elérzékenyültebb a hangom, mint az egy „hösch”-höz illő, de nekem már szabad egy kissé szentimentálisnak lennem. Erre a négy év alatt jogot nyertem.
Már lassan görcsöt kap a kezem az írástól, de elég sokat összeírtam este óta ezzel a ceruzacsutkával.
Nagyon nehezen búcsúzom Tőletek. Félek, hogy meg se kapjátok, hogy észreveszik, s ebben az esetben megint nagyon-nagyon soká nem foglak Titeket látni. Egyelőre ne tartsatok miattam semmiféle meglepetéstől, igyekszem kissé elkerülni az állandó központi figyelemből, és kevesebb feltűnéssel viselni a darócot. Amnesztiákban és egyebekben velem kapcsolatban ne reménykedjetek, én csak teljes győzelem esetén megyek ki innen.
Isten Veled, Édesanyám! Kicsi, Téged pedig – még gondolatban is – csak simogatva, vigyázva, de végtelen szerelemmel ölellek. Végül pedig álljon itt legelső versem, ami mindmáig a legkedvesebb maradt: Így bocskorosan...
„Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?…”
Szövegforrás:
A levél keletkezésének idejét Özvegy Gérecz Ödönné Básthy Irén Elküldetlen leveleiből tudjuk azonosítni 1955 februárjára. Az első versekkel volt együtt vécépapíron. Mohos Endrének lehetett szerepe a kijuttatásában, majd H. Drechsel Mária gépelte le a versekkel együtt, és ezt a változatot ő is tette közzé először az Így bocskorosan kötetben 2001-ben. (Valószínűleg a címét is ő adta: Első levél a szökés után…) A Stádium Kiadó 1991-es változatában eltérő verzióban szerepel, lényeges részek kihagyásával, ám az a változat nagyban megegyezik a Vonalas füzet változatával. A kritikai kiadás lapalji jegyzetei ezeket az eltéréseket tüntetik fel.
