Kiáltvány

 
Magyar Ifjak! Bajtársaink!

Szólok a forradalmi ifjúsághoz, a volt politikai foglyok ifjúsága, a börtönökből kiszabadított fiatal magyar költő- és művésznemzedék nevében.

A forradalmat kivívtuk, és az eredmények beszélnek önmagukért. De hibáinkról nincs szó. A magyar ifjúságot dédelgetik, mint a világ valamilyen újszülöttjét; mindenki beszél róluk és helyettük, s a mi hangunk egyre halkabbá lesz a növekvő hangzavarban. Hát kiáltsunk még egyet utoljára, de ez a kiáltás legyen a legmesszebb harsanó. Nem! – és ezerszer nem! Nem vagyunk újszülöttje, sem megtalált gyermeke senkinek és semminek. Vagyunk ugyanaz az erő, amely ezer év óta fenntartotta és amelyik ma újra felemelte ezt az országot. Felemelte ezt a véres földet és zászlóba, piros-fehér-zöldbe borította, úgy, mint azt az agyonlőtt leányt emelte feje fölé a forradalmi tömeg a Szabad Nép székháza megrohanásánál.

Ma ez a tömeg ott tolong az újságárusbódék, az alakuló pártok bejárata előtt, és boldog: élvezi a szabadságot. Ez a tömeg, amelyik oly kacagó és naiv: ez a mi gyermekünk. Naiv, mert játszik. Játszik mindenfélét. Alakítja a gitt-egyleteket és napilapokat, sorra egymásután.

És a mi gyermekünk. Mert mi szültük ujjá, mert mi örülünk az ő boldogságának, mert ez a nép a mi népünk.

De aki játszik a nép szabadságával, el is ejtheti azt.

Akinek az ország legváltságosabb [!] pillanataiban fontosabbnak tűnik megalakítani az ezeregyedik érdekszervezetecskét, párthelyiséget vagy sajtóterméket, mint fogcsikorgatva megvédeni megszerzett jogait és függetlenségét, az igenis túl éretlen ahhoz, hogy teljesen magára hagyjuk.

A mi harcunk tehát nem ért és nem érhet még véget. Ha eddig fegyverrel, most majd gondolattal kell rá vigyáznunk.

A forradalmi ifjúság világnézete ma egységesebb minden papírszagú dogmatizmusnál és úgynevezett tudományos alapú ideológiánál. A mi felfogásunk ösztönös, tudatos és akarati.

Hiszünk a fejlődő világmindenségben, hiszünk a tökéletesedő emberisében, hiszünk az alkotásban.

Valljuk, hogy a fejlődés útja a tett és a tett lehetősége a szabadság.

Tehát csak alakuljatok, pártok, hallassátok hangotokat, napilapok.

Így nő majd, így fejlődik népünk, ez adja meg az öntudatát és legfőképpen a nyugalmát.

De mi ebben a játékban még nem vehetünk részt. Mi nem alakulhatunk át önfeledten játszadozó csoportocskákká. Mi ebben nem vehetünk és egyen lőre nem is fogunk részt venni. A magyar ifjúság felette áll minden csoportnak, érdekszervezetnek és alakuló politikai pártnak. Mi majd őrködünk felettük, vigyázunk értékeikre, és megvédjük tisztaságukat. Megmaradunk egységesnek, fegyverrel, szóval és gondolattal.

Nem tűrünk meg semmit, ami veszélyezteti kiharcolt szabadságunkat, semmit, ami szétbomlaszthatná végre igazán összeforrott nemzetünket.

Nem tűrünk meg eszmét, amelynek alapját bármiféle diktatúra képezi. Diktatúra – akármi szép frázissal kendőzött is – mindig, mindenkor személyekhez kötött, tehát önkényuralom. A terrorból pedig elég volt.

Pirossága nem az egészség színe, hanem a fekély gyulladtsága volt, ki vágtuk, ha véreztünk is belé, és most a heget is be akarjuk gyógyítani.

Tehát gyógyulni. Legyen elég végre a vérből és az örökös bosszúállásból. És ezt mi mondjuk: az ÁVH volt foglyai. Mi, akiknek kivégezték apját, testvérét, bajtársát. Mi, akiket gumibottal ütöttek és kurtavasba húztak éveken keresztül. Mi, akiket bitangnak és fasisztának szólítottak, akik a börtönökben töltöttük ifjúságunkat és vesztettük el az egészségünket. Elég volt a gyűlöletből. Kezünket nyújtjuk mindenkinek, aki tévedett, akit félrevezettek, és aki tanult és belátott.

Fogadjuk, hogy megőrzünk minden értéket, tovább fejlesztünk minden haladást nyújtó ötletet, eszmét, akármilyen gyűlölt korszak alatt is született, de esküszünk, hogy szétzúzunk mindent, ami elavult, ami ellensége vagy akadályozója a szociális igazságnak, vagy függetlenségünknek. És ott, ahol mi szenvedtünk, ahol mi ontottuk a vérünket és áldoztuk fel az életünket, ott ne gyűlölködjék, nem álljon bosszút senki helyettünk és a mi nevünkben.

Magyarország népe legyen egyetlen bajtársi közösség. Mi teremtettük és mi adjuk meg erre ma a példát és az alapot.

Szövegforrás:

A szöveg két példányban legépelve szerepelt Gérecz Árpád hagyatékában. Jelenleg Hajnal Géza birtokában van. A szöveget a mai helyesírás szerint közöljük, betűhív átirata a kritikai kiadásban olvasható.

Tárgyi jegyzetek:

Gérecz Ödönné Básthy Irén középső fiának írt összefoglalójában a 9. lap alján szó szerint idéz a fenti szövegből egy hosszabb bekezdést, ez bizonyítja, hogy ez az a szöveg, amit Gérecz Attila írt.

Gérecz 1956.november 2-án nem aludt otthon, édesanyja másnap délelőtt, november 3-án sorban állt a boltnál, mikor meglátta hazafelé baktató fiát. „…csak pár szóban közölte velem, hogy nagyon siet, mert egy beszédet kell megírnia, amit du. felolvas a Pofosz-ban, talán holnap a rádióban is felolvasnak. (Gérecz Ödönné Básthy Irén Árpádnak írt leveléből. Levél a forradalomról.) Amikor édesanyja is hazaért, Attila már lázasan dolgozott a szövegen, lábujjhegyen kellett járni, és nem lehetett hozzászólni, még Maricának sem! Ez édesanyját titokban büszkeséggel töltötte el, hogy fia semmivel nem téríthető el a munkától… H. Drechsel Mária és Kárpáti Kamil is több helyen állítja, hogy Gérecz részt vett az írók felhívásának megszövegezésében, ami a Rádióban november 1-én hangzott el. Állításuk másik része, hogy a fogalmazást Tamási Áronnal közösen készítették. A szöveg és a forradalom szellemiségéhez nem illett volna, hogy a nagytekintélyű írók és költők lehagyják a börtönből frissen szabadult kollégájuk nevét, pláne ha a szöveg jó részét ő fogalmazta volna. Pedig Gérecz neve nem szerepel az aláírók között! A fenti levélrészlet is azt igazolja, hogy nem Tamásival írta a kiáltványt, és nem hangzott el a Rádióban (november 4-én már nem volt erre mód), és nem is azonos az elsejei szöveggel! Az emlékezésekben keveredik a Benczúr és a Bajza utca is, pedig ez lehet a történet egyik kulcsa. A Bajza utcában az Írószövetség székelt, a Benczúrban pedig a Politikai Foglyok Országos Szövetsége bontott zászlót. Basilides Aliz, Tamási Áron akkori felesége egészen biztos benne, hogy férje és Gérecz a lakásukon soha nem találkoztak, és Attila a Pofosz-ban szólalt fel egyik nap, mielőtt hozzájuk érkezett barátaival. Lőrinczy György vitte el Tamásiékhoz Attilát, és még négy-öt börtönben megismert barátját. Az ifjú feleség ebéddel kínálta a vidám kompániát, melynek Gérecz volt a szószólója.