GÉRECZ ATTILA NYOMÁBAN... V. A szökés
Vác, Köztársaság út 62-64. Váci börtön
A váci börtön eredetileg elszegényedett nemesifjak konviktusának készült Mária Terézia idején (1740-1780), II. József azonban 1784-ben bezáratta az egyházi fenntartású intézményt. Később terveztek ide hatalmas elmegyógyintézetet, de a váciak inkább a Ludovika katonai akadémiát látták volna szívesebben a Duna-parton álló épületben.
Végül az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után vezették be Magyarországon is az osztrák büntető törvénykönyvet. Így honosodtak meg nálunk is a modern börtönök, addig ugyanis nem a rabok elzárása volt a büntetések módja. Az egyik első újonnan kialakított börtön lett a váci is, amely 1855-től működik.
Bukott egyetemistaként figuránsként dolgoztam, Old Shatterhand követőjeként a rendszerváltozás hajnalán. Leggyakoribb munkaterületünk Vác és környéke volt, az akkoriban kiépülő telefonhálózat felmérését végeztük. Nem tudom már felidézni, hogy a börtön épületét akkor láttam-e életemben először, de a külső helyszíneken foglalkoztatott elítéltekbe többször belebotlottunk. (Úgy rémlik a város közepén lakótelepet is építettek, a munkaterület csücskeiben Őrtornyok magasodtak.)
Később több életrajzban, történeti munkában olvastam a politikai foglyok csoportjairól, a legmegrendítőbb leírás a jezsuiták visszaemlékezése volt az ötvenhatos forradalom idején való szabadulásukról (Himnusz, Szózat, Boldogasszony anyánk sírva éneklése több száz rabtorokból, a kapuban várakozó helyiek étellel, itallal, a messze lakóknak szállásajánlattal, a közelmúlt magyar történelmének egyik leggyönyörűbb szolidaritási megnyilvánulásai voltak ezek).
Aztán a hobbymmá váló biciklizés, és a Dunakanyar örök vonzása miatt számtalanszor elkerekeztem a börtön falai mellett, egyre több kollégát és egyetemistát is beavatva az ötvenes évek szomorú helyszínének titkaiba.
Másfél éve már célirányosan Gérecz Attila miatt örültem meg a lehetőségnek: barátaink megszervezték a börtönlátogatást. Református karácsonyi ünnepségre nyertünk bebocsátást, megismerve a varázslatos kisugárzású lelkészasszonyt, jelenlegi pártfogoltjait, és egy tucatnyi Régi Csibészt, akik tanúságtételre térnek vissza időről-időre, hogy számot adjanak alapvetőn jó mederbe került szabad életük örömeiről és buktatóiról. (A hazai büntetés-végrehajtás működéséről és problémáiról is alapos képet kaphattunk, de ez más napra tartozik.)
Négy-öt óra benntartózkodás a rácsok mögött már valóságossá teszi az ember számára, mi az a rabság, legalábbis az evangélium idevonatkozó szakaszaiból megsejthetünk valamit. A kigyúrt, tetovált, életerős férfiak tele torokból fújták a dicsőítéseket, s az énekhang, ha olykor hamis is, sosem hazudik: bűnös vagyok, be vagyok zárva, de minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy újra szabad legyek!
Micsoda erőt jelenthetett ehhez képest a politikai foglyok számára, hogy igazságtalanul (direkt nem használom a bűntelenül kifejezést, hogy ne keveredjen jog és teológia) vannak megfosztva szabadságuktól, ráadásul olyan emberek akaratából, illetve tevőleges részvételével, akik a lábuk nyomába sem érnek (se tudásban, se tartásban, se semmiben). (Nyugodtan mondhatnánk: a magyar társadalom krémjét záratta be és őrizte ugyanannak a társadalomnak a söpredéke.) (Ide vonatkozik G.A. Daróc a szürkéhez című verse)
Én nem utállak – én köszönnék.
Kis tökfilkó vagy, mint a többi,
akiknek, hogy a fém kiváljék,
a salakért kell létrejönni.
S mert téged is kohóba vetnek,
s a tűz mert mar és összeéget,
s eszköze vagy egy zord istennek:
emberbajtársnak tartlak téged.
Az én sorsom is fájó, dőre;
ha fölizzom, pöröllyel vernek,
így leszek csikorgó küllője
vérpadra vivő szekereknek.
S hogy véres pénzért hited adod?
Mihaszna vagy csak; nem bánt senki.
Csak homlokod túl szűkreszabott
a mások sorsát elviselni.
Én köszönnék…s tán elűzné a
sok meleg száj a metsző fagyot,
csak ismernéd el néha-néha
a puszta tényt, hogy ember vagyok.
(Gyűjtő, Kisfogház, 1954.)
Visszatérve a Duna parton időtlenül elterülő épületre: a város felőli homlokzaton Hóman Bálintnak és Lénárd Ödönnek szenteltek külön emléktáblát, Gérecz Attilának nem. Ezt hiába nehezményezik többen is, abszolút érthető. Bár vannak ma is analfabéta elítéltek és hozzátartozóik, a többség mégis el tudná olvasni a képzeletbeli, és egyedül így méltóan megfogalmazott kőbevésett sorokat:
„Innen szökött meg 1954. július 18-án Gérecz Attila, költő, öttusázó és szabadságharcos.”
De mielőtt részleteznénk e hőskölteménybe illő eseményt, térjünk vissza 1950-be, vagy ’51-be (ez is mutatja a közelmúlt történelmének feldolgozatlanságát), nem tudjuk pontosan, hogy az ítélethozatal után, mikor került Vácra Gérecz. Sőt, egyelőre arról sincs semmi információnk, hogyan tengette életét 1954 tavaszáig. Sztálin haláláig kegyetlenkedések, verések és kínzások voltak jellemzőek az ÁVH által fenntartott intézmények működésére, ’53 után jelentős enyhülés következett be, a rabok szabadon sétálhattak az udvaron a levegőzésre kijelölt időben, beszélgethettek egymással, akár le is heveredhettek a fűbe. Egy kicsi (ám viszonylag nagyhatású) csoportosulás élt is ezzel a lehetőséggel az egykori börtönkápolna tövében, innen kapták találó nevüket: Füveskertiek. De nem a heverészés volt itt az összetartó kovász, hanem az irodalom, annak szeretete és művelése, ráadásul nem is középiskolás fokon. Ezekhez a férfiakhoz lépett oda Gérecz Béri Géza barátja és cellatársa bíztatására Így bocskorosan című versével (többen József Attila hatását érzik a sorok között megbújni, elismerve ugyanakkor Gérecz eredetiségét). Sokan leírták már: e rövid költemény alapján nem lehetett nem észrevenni, hogy egészen különleges tehetség kér bebocsátást az alkalmi költőtársaságba. A csoport magját alkotó verselők – Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tóth Bálint, Tollas Tibor és a már említett Béri Géza – felismerték Géreczben a varázslatos lírikust, és azonnal barátjukká fogadták. A Gérecz verseket tartalmazó kiadványok 1954. májusára datálják az első mű születését, s alig telt el két hónap, már jött is a júliusi nagy dunai árvíz, melybe alámerült a polírterem ablakából kiugró öttusaválogatott. Arról, hogyan is történt ez pontosan, maga Gérecz számol be részletesen Töredék című remek hosszúversének első felvonásában.
(1954. júl. 18. Vác, polírterem, kb. 22 óra. )
Az ablakok közét a hullám
ingatja zöld falakra szét,
amint a lámpák fénye hull rám.
Emeletes bitón a szél
harangjátékba kezd a hullán,
ha kongva oldalához ér.
Hullámok csobogtak nyugodtan.
“Valahol vihar közelít”…
S még a halálra gondoltam,
ahogy a szív e halk-szelid
melódiával egybe-dobban
“ha lő, ott esem össze” … így
csavartam rongyokba az ablak
vasát, hogy csöndesebb legyek.
A villámok már hangosabbak
voltak, s a Dunából rekedt
dühhel ilyenkor égre csaptak
a lila Pilisi hegyek.
Sok-sok verejték és idő kell,
amíg a fűrész áthalad,
s benedvezett törülköződdel
s egy ruddal a csavart vasat
meghajtod, ameddig csípőd el-
fér közte és sovány hasad.
Aztán felállsz. A rácsok lomha
keresztje homlokodra dől.
Ha most kilépsz, könnyen a konca
lehetsz. A toronyból az őr
szemét a fény csak erre vonzza
a vaksötét sziget felől.
S hogy mit tesz, meg kell érezned.
Feszült idegzeted ne várasd.
Motorszivattyú berreg messzebb.
A víz már elérte a várost.
Csönd. Majd hosszú vonatfütty reszket.
“Fénysor kúszik valahová… Most!…”
Kidobtam magam, de a résbe
bennszorult átkozott farom,
s egy percig (mikor vesz már észre?)
lábam úgy járt, mint szélmalom,
de vizet értem, és balkézre,
mint uszodában a falon
beütve szoktam verseny közben,
buktam a víz alá puhán.
A távolság a drót és köztem
20-30 méter volt csupán.
S én vízalatt leúszom ötven
métert, de itt cipőm s ruhám
olyan nehéz lett, mint az ólom.
S csak kínlódtam tovább, tovább
kapaszkodva a gyér zsurlókon,
míg a rőt kőcsillagon át
végre elértem – csudamódon –
a lámpaoszlopok sorát.
A pulóverem három ízben
akadt a szögesdrótba, mit
megláthattak; álltam a vízben.
S a végső pillanatban itt,
ég tudja mért, lassan, precízen
oldozgattam ki szálait.
Majd elragadt, és körbe-körbe
csavart az ár, s a szörnyű tánc
fölébe, mint a föld ökölbe
szorult homálya nőtt ki Vác,
s ezer szélrázta villanykörte
csörgött e földre mint a lánc.
– És mégis, mégis most az őrfény
mily fájó lett, hogy elrohan…
S ott megsejtettem, hogy a Törvény
(sodort, sodort a vad folyam)
átcsap a Tér- és Időgörbén,
s a küzdő élet még olyan
bűntől sohasem menekült meg,
amit a lélek még kivall.
Ahogy örök jelén a kürtnek
megáll a jerikói fal.
Aztán a fények elmerültek,
és bőgve kitört a vihar.
Emlékszünk Dunakeszin a vasút közelségére, és most olvashatjuk, hogy a szökésnél is milyen fontos szerep jutott a vonatfütty reszketésének. (Újra felsejlik József Attila alakja.)
Leányfaluról rendszeresen visz az utam a Tahi és Vác közötti kompjárathoz, idén, az egészen egyedüli szökés hatvanegyedik évfordulóján csak úgy (illetve az eseményre megemlékezésül) autóztunk feleségemmel a Duna partra, s csak a szúnyogok csípése hozott vissza a jelenbe néhány perc múltba révedése után. A szépen megújuló dunaparti város legkivilágítottabb épülete a börtön, se a bazilika, se a fehérek temploma nem áraszt olyan méltóságot a túlpartról, mint a közelről (pláne belülről) nézve barátságtalan intézmény. A fények kontrasztjaként sötétben hömpölygő – egyszerre méltóságteljes, ugyanakkor félelmetes – folyam megint József Attilát juttatja eszembe.
Érdekes, hogy a kevesebb mint három hónapig együtt töltött idő, mennyire meghatározó volt a Füveskertiek számára, ami alatt újabb vers talán csak egy született Gérecztől Szenelés címmel. (Itt is csak annyit tudunk, hogy 1954-ben Vácott írta, de nem tudjuk melyik hónapban.)
Szökése előtt egy héttel még egy fontos írása született: kritikát írt Kárpáti Kamil verseiről. Ez az egyetlen ilyen jellegű megnyilatkozása, látszik, hogy nem volt gyakorlata benne (honnan is lett volna?), mégis nagyon érdekes – és eredeti szándékának megfelelően – becsületes írás.
Nem beszélve arról, hogy ezen kívül csak egy hosszabb próza maradt meg tőle, édesanyjának a börtönből titokban kijuttatott levele.
Vácra hoztak. Itt megint kezdődött az idegtépő zaklatás, ami karácsony előtt végül belehajszolt az éhségsztrájkba. Hat nap múlva a kórházban megállapították, hogy szervezetem már napok óta mérgezett állapotban van, vagy eszem azonnal, vagy nem lehet többé megmenteni. Erre se ettem, mire átjött a nyomozó és 3 órás beszélgetés (!) után teljesítette követeléseimet. Ezért vagyok itt a kórházban már több mint egy hónapja, ezért fogok tárgyalásom után dolgozni, stb.
* * *
Drága Anyám és Kicsi, aki már a testvérem, húgom is vagy! – Mindeddig személytelenül írtam, kerülve a levélforma látszatát, mert egy rab mindig, minden pillanatban ki van téve a “lebukásnak”. Stílustalan, hevenyészett soraim ezért is vannak tele a zsargon szavakkal, közönséges kifejezésekkel, hogy naplószerű legyen. Holnap visszamegyek a fegyelmi osztályra, több alkalmam nem lesz az írásra, így utolsó éjjel a fürdőszobában görnyedve írom ezeket a sorokat, verseket, az elsőtől az utolsó betűig egyhuzamban. Már nagyon fáradt vagyok, rövidre kell fognom a mondókámat.
A kórházat részben önként hagyom el, mert rengeteg a beteg és bajtársiatlanság lenne tovább egyedül lakni egy kórtermet. (Még itt is el vagyok különítve mindenkitől.) Holnap kezdődik újra a hideg (a zárkában mindkét kezem kicsit fagymarta lett). Az öt lépés ide, öt lépés vissza és a kibli bűz.
Viszont kosztom annyi van, hogy felét sem tudom megenni. Itt minden bajtársam dédelget. Ismeretlen emberek küldenek kilószám cukrot, margarint, kekszet. Már csak 2-3 hét választhat el a tárgyalástól, utána pedig – 7 hónap után – újra emberek közé kerülök. Remekül nézek ki, itt még tejet is kaptam minden nap, szívem is elketyeg még sokáig.
Művészi fejlődésem kissé zsákutcába került, amiből az erélyes kritika fordított vissza. Képtelen vagyok most verset írni, mindent összetépek, tele vagyok kínlódással, keresem az új formát, hangot, az egyéniségemnek megfelelő kifejezés lehetőségeit. Rengeteget kell még tanulnom, tele vagyok utánérzésekkel, reminiszcenciákkal és nem biztos, hogy a burokból kitörve lepke lesz belőlem.
Társaimmal (Vác most a fiatal magyar líra egyik legjelentősebb központja) jelenleg a világirodalom legnagyobb költőit fordítjuk. Kissé későn kapcsolódtam bele (ők már nyáron elkezdték) de műfordításaim óriási feltűnést keltettek. Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Kosztolányiék színvonalán emlegetnek párat közülük, és egy-két verset az illető versek legjobb magyar műfordításának. Most ebben is – úgy érzem – kissé visszaestem. Nincs kedvem mások verseit átélnem, kifejeznem, mikor a saját érzéseimet nem tudom formába önteni.
Elfogása után először a Deák térre vitték, majd visszavitték Vácra a szökés rekonstruálására, majd a Gyűjtőfogházba került november végéig, és az év végén szállították vissza egy rövid időre Vácra, illetve az ottani rabkórházba, de ott már nem találkozott barátaival.
Vácott még jó pár gyönyörű verse született, kifejezetten ehhez a helyszínhez köthető tartalmában is a Beszélő és a Fuit című költemény.
.............................................................
Forrás: http://igen.hu/category/gerecz-attila/
